Politainment

Az információs politika története során végig lehet követni, ahogy a 20. század nagy elnökei felfedezik az újabb és újabb információs technológiai vívmányok előnyös és hasznosítható voltát. Roosevelt az első aki a rádiót arra használja, hogy a Kandalló előtti beszélgetésekben személyesen magyarázza el az amerikaiaknak, hogy mi is az a New Deal. A rádiós beszéd gyakorlatát Churchill is átveszi. A 2. VH után Eisenhower már a TV-ben reklámoz a választások előtt. A híres Kennedy-Nixon vitában döntő szerepe volt a TV-nek. A ’60-as évektől kezdődik a TV fénykora, nagy népszerűségnek örvend és a hatása is nagy. De Gaulle rendszeresen megjelenik a TV-ben, hogy elmagyarázza az embereknek, mi történik a nagyvilágban, és azt hogyan kell értelmezni. Reagen már a megfelelő háttér megválasztására is ügyel TV-s beszédei során, hol hatalmas amerikai zászlók lengedeznek mögötte, hol emberek ünneplik. Clinton-nál jelenik meg a politainment, a szórakoztatva politizálás. Ő már nem csak beszédet tart, beszélget is a közönséggel. Ezt a módszert Berlusconi és Tony Blair is átveszi. A politainment máig érvényes, hiszen a depolitizált emberek figyelmét csak a botránykereső média köti le. Mindez a 21. században az internettel egészült ki, ahol a hivatalos oldalakon túl a felhasználók véleményét is bárki megtalálhatja a politikusokról, melynek jeles példánya az Obama-girl videók. A politikusok tehát mindig felfedezik az információs technológiában rejlő lehetőségeket, egymástól is átveszik a jó ötleteket. Az információs technikák felhasználói pedig a politikusokban fedezik fel a vélemény-nyilvánítás és szórakoztatás lehetőségét.

 

Végh Annamária